Márciusban vettem egy alvásfigyelő karkötőt, mert hónapok óta fáradtan ébredtem, és nem értettem, miért.
Az első két hét lelkesítő volt. Grafikonok, százalékok, mélyalvás-arány, egy pontszám minden reggelre.
Aztán jött a furcsa rész. Volt olyan nap, amikor kilencvenkét pontot adott, és alig bírtam felkelni, és volt olyan, amikor hatvanat mutatott, én meg egész nap jól voltam.
Egy ideig a számokat hittem el, nem magamat.
A fordulat az éves szűrővizsgálaton jött, ahol a vérképnél kiderült valami, amit egy karkötő sosem mért volna. Nem drámai dolog, de olyasmi, amire figyelni kell, és amit azóta rendszeresen ellenőriztetek.
Azóta másképp használom az eszközt. Megnézem, mit mutat, de nem hagyom, hogy az helyettesítse azt, hogy figyelek magamra, és azt, hogy évente egyszer valaki szakértő is ránéz az eredményeimre.
Egy mérőeszköz kiváló kiegészítő. Csak nem tud kérdezni, nem tud számonkérni, és nem ismeri a teljes képet.
A másik dolog, amit megtanultam, hogy az adat önmagában nem motivál. Az első hónapban minden reggel megnéztem a grafikont, a harmadikban már csak akkor, ha rossz volt a napom. Ha valami mögött nincs se rendszer, se felelős, akkor a lelkesedés kifut alóla, és marad egy alkalmazás, amit havonta egyszer nyitok meg.
Ez a felismerés nem az egészségügyről szól, hanem arról, hogyan tanulunk bármit.
Pontosan ugyanezt a tanulságot hallottam vissza pár hónappal később a kolléganőmtől, csak egy egészen más területen.
Ő februárban kezdett készülni a középfokú angol nyelvvizsgájára, mert a mesterképzés jelentkezésénél kellett a bizonyítvány, és a határidő júliusban járt le.
Nem iratkozott be sehova. Rákeresett arra, hogy angol nyelvtanulás ai eszközökkel hogyan működik, és onnantól egy chatbottal gyakorolt minden este.
Az első hetekben nagyon jól haladt. Írt öt mondatot, kijavíttatta, kért húsz szót az utazás témaköréből példamondatokkal, eljátszatta vele az éttermi pincért és az állásinterjúztatót.
Ahol a chatbot megállt
Áprilisban akadt el. Nem azért, mert rossz volt az eszköz, hanem mert négy dolog hiányzott belőle.
Az első: nem kérte számon. Ha egy héten csak egyszer ült le, semmi nem történt. A második: nem mindig volt pontos, és ezt ő nem tudta megítélni, mert épp azt tanulta, amiben bizonytalan volt. A harmadik: a szimulált beszélgetésből hiányzott a valódi helyzet, tehát élőben ugyanúgy leblokkolt. A negyedik pedig az, hogy a chatbot nem a vizsgacéljára figyelt, hanem arra, amit éppen kérdezett tőle.
Májusban jutott el a Hollywood Nyelvstúdió oldalára, ahol az angol nyelvtanulás ai témáról szóló írás pont ezeket a korlátokat szedi össze. Konkrét promptokat is ad hozzá, tehát nem az eszköz ellen érvel, hanem amellett, hogy kiegészítő szerepe van, nem kizárólagos.
Ez volt az a pont, ahol elment hozzájuk egy kötelezettségmentes első alkalomra.
Ott felmérték, hol tart, és kiderült, hogy az írása és az olvasása valóban sokat javult a téli hónapokban, viszont a hallás utáni értése és a beszéde nagyjából ott állt, ahol januárban.
Ez első hallásra rossz hír volt neki, mert négy hónap munkát érzett mögötte. Aztán rájött, hogy pont ez az információ hiányzott eddig: azt tudta, mennyit gyakorolt, de azt nem, hogy mi javult közben. A Hollywood Nyelvstúdióban minden szint végén belső vizsga van, tehát a következő hónapokban már nem kellett találgatnia.
A tanulási tempóját is ehhez igazította. Hetente háromszor ment be, mindig más idősávban, mert a munkahelyi beosztása kéthetente változik.
A júliusi határidőre nem sikerült meglennie a bizonyítványnak. Az őszire viszont igen.
A chatbotot közben nem dobta ki. Most is használja szószedetekhez és íráshoz, de a beszédet emberrel gyakorolja, és a hozzáférést az online oktatófelülethez is megkapta a program mellé, három hónapra.
Nálam a karkötő is megvan még. Ugyanaz a szabály él mindkettőre: jó, hogy mutat valamit, de nem tud helyettünk dönteni.
A kolléganőm a bizonyítványt szeptember elején hozta be a munkahelyre, és a Hollywood Nyelvstúdió volt az a hely, ahol az utolsó három hónapban a leggyengébb részét gyakorolta.